Álom vagy valóság;

Párok az öröklét előtt

 Kézen fogva várják a jövendőt, 

Egy rugóra jár az érzék 

Köztük cölöpöt nem ver a kétség. 

Valóság mit eléjük tárt

 Egy isteni kézzel írott zsoltárt,

 Így boldogok e tudattal 

Eme halálra ítélt kudarccal.

 Felriad fiú álmából

 Élvezettel teli kábulatból, 

Rájött ez álom volt csupán 

Hazugsággal teli rút Kánaán.

2010, május 26.-a

Este;

A napnak ádáz tusája
A mának utolsó zománc kupolája,
Megszenvedi a lenyugvást
A haldokló halálnak kiáltó körforgást.

Idegtépő félelem rázta
A Hold s az Éj megtépázta,
Eltiporta a feketében süvítő sötétség
Fénye halványul, elmerül a reménység.

Egy ember látja a Napnak szédítő zuhanását
Ki minden éjjel burjánzó szavakkal illeti magasztalását,
Epedezik az éjben tündöklő látványért
Királyi pompában ragyogó ezernyi márványért.

Csillám sugara hanyatlik egy csillagnak
A sötétség elragadja a félhomálynak,
Elillan e kis fény a földre hullva
Feneketlen mélybe zuhan a mozdulatlan hulla.

Síri boltjából visszatérő fényfoszlány
Virulva emelkedik a horizonton e ragyogó topáz,
Dalolva dúdol a fülemüle, itt a pirkadó reggel
Már foszlik a sötétség, s halványul az este.

2010, február 9.-e

Ők mindenem;

Csak a négy fal, mit e két szemmel látok 

Négy repedt omladozott falat találok,

 E zárkában nincs semmi mit találhatok 

Mivel szívem fájdalmát kihasíthatom.

E kalitkában áporodott a levegő 

Mint sikátorban szálló andalító szellő, 

A szagtól menekvés nincsen

 Ekkor kiáltok fel, drága Kincsem.

 Forró tapintását érzem, kihűlt arcomon 

Lágy ajkát kérem, hideg ajkamon,

 De elszáll e bolondos szellemalak, 

A borzongós fagy a magány marad. 

Már a madarak lágy dallamát sem halom 

Sem a magához hívó búzát őrlő malmot,

Kedvesem lágy neszét, mikor oson fel a lépcsőn 

Fiaim munkás szavát, mikor dolgoznak a cséplőn.

 De kitartok Ők éltetik bennem a reményt 

A bizalmat a soha nem múló szenvedélyt,

 Mikor átölelem Őket, mint anya az újszülött gyermeket 

S vigyázok rájuk, hisz Ők jelentik nekem az életet.

2010, február 12.-e