Ragyogó fénysugárt hozott,
Mit leány fiútól kapott
Nem illatozó gyengéd virágot,
Mi tűnő szerelem hervadása
Csak hű szívet, mi leány féltett vágya.
Fátyolban illan a magány
Könnyet hullajtana a lány,
Átölelve, s így vigasztalva
Suttogó csend neszével ringatva
Puha dallamok hadával altatta.
Álomban szálló végzetek
Mámorba bújó képzetek,
Fekete fátyol fedte a jövőt
Bíborban szürkülő sötét kendőt
Gondolatba ejtve a merengőt.
Csendesen hűlt a levegő
Dermedt fagy szitáló szellő,
Utolsó lehelet szált az éjbe
Hamvad a lélek ősi vezére.
Lelkét ragadta az ős tűz,
Mit a semleges halál űz,
Kedve szerint játszva kéri:
Jöjj velem, ember, tovább lépni
Riadt fiú párját félti...
Illant fény párolgó sugár
A forró lélek tova jár,
Fagyott arc, és dermedt szellem
Fiúnak égető szerelem
Egy életre szóló gyötrelem.
Halott kedvese tetemén
Borul korhadt tölgyfa tövén,
Nem érti hogyan, ki, s miért
Ragadta el párját, szerelmét?
Törli könny-csordulta két szemét.
Lelkét messzi földre hurcolja
Fiú szívét tőrrel szurkálja,
Lohol kérkedő halál után
Bőre kopik vérző kemény talpán
Botlik páros lába összecsúszván.
Hang maradt, mit utána szórhat
Milliónyi könnycseppet koptat,
Érzi ajkán kedvese csókját
Édes emlékű hamvas rózsát
Valóság küldötte mentő bóját.
E bója érzéki kedvese
Ki álmából párját keltette,
Rút álom hazugsággal teli
Álmot álomban bíbor fedi
Könnyű kedvesemet elveszteni.
2010, június 9.-e
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése